Jómagam már nem vállaltam be – tekintettel arra is, hogy orvosi vizsgálat miatt nem ehettem egész nap –, hogy szombaton is megpróbáljam felkeresni a vidéki buszpályaudvart bérletvásárlást miatt, de kisfiam előző napi felajánlására figyelemmel megkérdeztem a családomat, hogy megkísérlik-e a lehetetlent utoljára, vagy inkább elmennek vásárolni a vásárcsarnokba.

Persze elsőre a piac volt a nyerő a gyermekeknél, de aztán a fontossági sorrendre felhívva a figyelmüket, a buszállomás felé vették az irányt. Bár mondtam a férjemnek, hogy a kicsiket ne vigye magával, de neki aztán beszélhetek. Mint utóbb kiderült, ők is ott tanyáztak 3/4 órán keresztül a váróban a 11:30-as zárást megelőzően. Jó, kisgyerekesként nem vagyunk egy nagyon korán elkészülők.

A terem megint zsúfolásig telve, azzal a különbséggel, hogy csak egy pénztár van nyitva. Lincshangulat uralkodik, többen a biztonsági őrrel veszekednek. Ugye hiába szólnak bárkinek, hogy már ne álljanak a sorba, mindenki el akarja intézni az ügyét az utolsó pillanatban.

Záráskor a pénztáros hölgy mindenkinek további szép hétvégét kíván, majd lehúzza a rolót. Az épületből nem tudom, hogy menekül ki. Nyilván nem ő a hibás, és nem is lehet számonkérni rajta, hogy miért nem túlórázik, amikor senki nem fogja kifizetni neki, és természetesen neki is van más dolga, vagy családja, nem az a hobbija, hogy ott üldögéljen. Tehát mint munkavállalót abszolút meg tudom érteni.

Igazából annak kellett volna a helyén ülnie, és kiszolgálnia az egyre idegesebb utazóközönséget, aki kitalálta az ünnepi nyitvatartást és nyitva nem tartást pl. az Árpád úti irodában, aki azt gondolta, hogy pénteken kettő, szombaton egy pénztár bőségesen elegendő lesz egy százezres város kiszolgálására, és aki nem gondoskodott arról, hogy a bérletek hosszabb ideig legyenek érvényesek az ünnepekre és a hétvégére tekintettel.

Pénteki dühöm ellenére még egyszer megpróbáltam becsületes állampolgárként viselkedni, és beszerezni január 6-ára, hétfőre a helyi utazáshoz szükséges bérleteket a családunk részére, férjem közreműködésével, de ezúttal sem jártunk sikerrel.

Azonban nekünk volt még egy lehetőségünk – reggel. Hogy férjem mindenkit autóval elszállítson a rendeltetési helyére január 6-án, hétfőn. Így jutottak el a gyerekek óvodába, iskolába, én és ő dolgozni. Úgyis elég sok csomagunk volt. Egy kicsit többet pöfögtek a kipufogók. De ezt nem mindenki tudja és tudta volna megtenni.