Legközelebb hétfőn ebédszünetben jelentem meg a MÁV-Volán vidéki buszpályaudvari pénztáránál. A sorok nem kígyóztak olyan hosszan, mint pénteken, egy-egy törés volt bennük. Fél órát szántam a történetre.

Közben kiderült, hogy szerencsés vagyok abban a tekintetben, hogy közelebb van ez a jegyvételi lehetőség a munkahelyemhez, mint az Árpád út, ugyanis utastársaimtól hallhattam, hogy utóbbi pénztár még január 6-án sem volt képes kinyitni. Tehát megint egy helyen két ablaktól várta mindenki a csodát és a megváltást.

Iszonyatosan lassan haladt a gépezet, ahogy már a sorban előttem álló hölgy is megjegyezte, amikor becsatlakoztam mögé. Ácsorogtunk, vánszorogtunk. Közben felhívtam édesanyámat, hogy valamivel jobban és gyorsabban teljen az idő.

A percek pörgésével végül is nem volt probléma, de az araszolás még mindig nagyon lassúnak mutatkozott. Az egészségi állapotomnak sem tesz a legjobbat sem az idegeskedés, sem a hosszas álldogálás.

Egy úr próbált győzködni egy másikat, hogy írjon már egy cikket a helyi napilapba arról, hogy mi folyik itt már jó néhány napja. Erre a másik azt válaszolta, hogy ezt egy évben egyszer ki lehet bírni, máskor nem szokott ennyi ember felgyülemleni.

A legtöbben türelmes birka módjára várakoznak. Valamilyen szinten igazuk van. Attól sem lesznek előrébb, ha dührohamokat kapnak. De kérdezem én, ez tényleg normális? Ezt tényleg el kell tűrni?

Persze, nem kezdek el kiabálni az ott ülő, egész nap keményen, monotonon dolgozó ügyintézővel, és a buszsofőrrel sem állok neki vitatkozni, hiszen ők csak a munkájukat végzik. De nem igaz, hogy nincs valami fórum, ahova ilyen esetben fordulni lehet úgy, hogy eredményre vezessen. Az ember azt sem tudja, hogy hol van ennek az egész kócerájnak a feje, akit amúgy sem fognak soha felelősségre vonni.

Csak várunk, mert örülhetünk neki, hogy ilyen kedvezmény kaptunk. Kolleganőm emlegette a hús- és kenyérjegyes időket. Hát majdnemhogy azokat éljük. A kenyér és a hús drága, de megvesszük, mert a mindennapi megélhetésünkhöz szükségesek. Másra nincsen pénzünk, ezért órákat töltünk el azzal, hogy a kezünkbe foghassuk a féláras negyedéves bérletünket. Szomorú valóság.

Közben az egyik pénztárnál lehúzták a rolót. Mondhatnám, hogy mázlimra a másiknál. De a biztonsági őr a halkan feltörő kérdésre akként reagált, hogy ne aggódjanak, amikor ez a roló felszalad, a másik pénztár fog bezárni. Az alkalmazottaknak is ebédelniük kell.

Más kérdés, hogy logikus lenne, ha nem akkor ebédelnének – ahogy a postán sem –, amikor más állami vagy államközeli intézményekben is biztosítják a munkavállalóknak az ebédszünetet. Amit aztán azzal ütnek el, hogy hozzájussanak a bérletükhöz, amivel már aznap is munkába kellett volna érkezniük.

Eltelt a magam számára maximálisan engedélyezett 40 perc, a széksorok elejéig jutottam, így is már le kell dolgoznom, amit pluszban kinn tartózkodtam. Erősen gondolkodtam, de végül otthagytam csapot-papot. Hát nem a türelmemről vagyok híres, az biztos. De azért jól átrágtam magamban.

Egyrészt felrobbannék, ha ott álltam volna még 10 ledolgozandó percet, aztán az én orrom előtt engednék le a rolót. Na, az aztán tényleg semmilyen szinten nem hiányozna. Másrészt úgy voltam vele, hogy a mögöttem álló, az előttem állókhoz képest legalább kétszer annyi embernek okozok örömöt azzal, ha egy emberrel kevesebbnek az ügyintézését kell megvárniuk.

Így további kitartást és sok sikert kívántam a mögöttem tornyosulóknak. És már magamban sem átkoztam senkit. A közvetlen szomszédom kedves sajnálkozását fejezte ki irányomban.

Délután megkértem anyósomat, aki be szokta hozni kislányomat „edzésre” a városba, hogy maradjon a foglalkozás végéig, mert most már kénytelen leszek kivárni a sor végét. Nagyon jól tettem, telefonáltam is neki a vidékibe érkezésemkor, hogy sajnos nem tudom előbb hazaengedni. Még egy kicsit hosszabb is volt a sor az ebédszünetesnél, így egy órára saccoltam, mire az ablak elé kerülök. Oktatóvideóval kötöttem le közben magam, a mögöttem álló hölgy olvasott. A pénztáros akkora rutint szerzett a nap(ok) folyamán, hogy egész gyorsan haladtunk. A végére csak a lábam kezdett elgémberedni. Táncolni nem volt helyem, de amennyire tudtam, kimozgattam magam.

Elismeréssel adóztam magamban azok előtt, akik ilyen hosszas sorban állás után kedvesen tudják megköszönni az ügyintéző munkáját. Én már csak tőmondatok, vagy inkább odavetett szavak kiejtésére voltam képes.

Biztos, ami biztos – ablaküvegen lévő feliratokat olvasgatva –, félreállva még ellenőriztem az igazolványszámokat a bérleteken. Soha meg sem fordult volna a fejemben, de úgy véltem, gyorsan még vissza tudok pofátlankodni, ha esetleg valamelyik nem stimmel, mert még egyszer ide nem jövök, sorba nem állok. Aztán arra is gondoltam, hogy ha én jól írtam a kedvezményes igazolásra, de ők elgépelik, akkor az csak nem az én hibám és felelősségem. Bár csak ceruzával firkáltam rá…

Az úr – hála az égnek – nem hibázott. Az a kép is lepörgött az agyamban közben, hogy csinálok egy szelfit a bérletekkel, hogy végre sikerült megszerezni őket. De aztán már csak örültem, hogy megszabadultam egy tehertől, és holnaptól ismét – legálisan – utazhatok a tisztelt MÁV-Volán helyi járatain, családtagjaimmal együtt.

Kolleganőm azt is mesélte – ő vidéki lévén nem érintett közvetlenül a sztoriban –, hogy pénteken volt egy busz a váró mellett, ahol szintén lehetett bérletet váltani, de senki se hívta fel erre a tisztelt utazóközönség figyelmét, ezért alig lézengett ott egy-két ember, míg a másik, benti sorok hosszasan tekeredtek.

Hétfő délután, amikor már tudomásom volt erről, körbejártam az épületet, hogy látok-e valahol erre a célra szolgáló járművet, de már csak hűlt helyét találtam.

Azt is elhatároztam, és otthon kinyilatkoztattam, hogy ha még egyszer ilyen áron kell hozzájutni ehhez a kedvezményes bérlethez, inkább megveszem teljes összegért. A nyugalmam többet ér. Aztán eszembe jutott, hogy édesanyám a telefonbeszélgetésünk során megjegyezte, hogy automatából sem tudtunk volna bérletet venni, hiszen buszjegyet sem sikerült. Ő is a harmadiknál tudott vásárolni, mert vagy nem működött egyáltalán, vagy kommunikációs hibát jelzett, vagy valami.

Tehát hiába próbálok okosabb lenni, és mentesíteni magamat a felesleges idegeskedéstől, a közlekedési társaság mindenhogy kifog rajtam.

Ha egy kicsivel több időm van, vagy egy aprócskát jobban bírja az idegrendszerem, tudom, egyszeri alkalommal is célba érhettem volna akár. Nyilván nem érdemes háromszor 40 percet sorba állni, amiből kettő felesleges, ha egyszer egy óra, vagy valamivel több alatt is el lehet intézni ezt a picike okmányt, amivel aztán három hónapig szabadon buszozgathatunk szeretett városunkban.

De erőfeszítéseim végül eredményre vezettek.

És ha a dolgok pozitív oldalát szeretném még felkutatni, meleg volt odabenn. Míg a munkahelyemen ugyanabban a pólóban és pulóverben megfagytam egész nap, addig a vidéki váróban szintén kabátot, sálat, sapkát levéve maximálisan komfortosan éreztem magam, pedig még egy ajtó is folyamatosan nyitva volt.